Ekkor a Tiszteletreméltó Ánanda a Magasztoshoz ment, és miután megérkezett, mélyen meghajolt és leült melléje. Miközben ott ült mellette, ezt kérdezte a Magasztostól:

—Uram! Képes-e elérni a szerzetes olyan összpontosítást, amiben nem érzékeli a földet földként; sem a vizet vízként; sem a tüzet…; sem a szelet…; sem a végtelen teret…; sem a végtelen tudat dimenzióját…; sem a semmi dimenzióját…; sem a sem érzékelés, sem nem érzékelés dimenzióját…; sem ezt a világot…; sem az elkövetkezendő világot elkövetkezendő világként, de még mindig érzékelő marad?

—Igen, Ánanda, képes…

—De, Uram! Hogyan képes elérni a szerzetes olyan összpontosítást, amiben nem érzékeli a földet földként; (…) sem az elkövetkezendő világot elkövetkezendő világként, de még mindig érzékelő marad?

—Van egy eset Ánanda, amikor a szerzetes ily módon érzékelhet: „Ez a béke, ez tökéletes—minden késztetés elhagyása, minden megszerzett elengedése, a sóvárgás vége, a szenvedélymentesség, a megszűnés, az eloldódás." Ily módon képes a szerzetes elérni olyan összpontosítást, amiben nem érzékeli a földet földként; sem a vizet vízként; sem a tüzet…; sem a szelet…; sem a végtelen teret…; sem a végtelen tudat dimenzióját…; sem a semmi dimenzióját…; sem a sem érzékelés, sem nem érzékelés dimenzióját…; sem ezt a világot…; sem az elkövetkezendő világot elkövetkezendő világként, de még mindig érzékelő marad.